El Camino - Az Út

"Menj hát UTADON, menj azon az egyedülálló módon, amely csak a TIÉD! De ne próbálj meg mielőbb célba érni, mert nincs cél. Maga az ÚT a cél! A cél csak az ÚT vége és egy új ÚT kezdete..."

 

 

Sokat gondolkoztam azon, hogy mivel és hogyan lehetne (jól) kezdeni egy ilyen "élménybeszámolót" - na, persze nem ezért tartott ennyi ideig, hogy végül elkészüljön, csak hát ez az egész egy olyan nagy és mély impulzus, amiről hiába is szeretnék a hazaérkezésem óta mesélni bárkinek, aki kérdez róla, nagyon nehéz és sokszor érzem inkább azt, hogy nem is tudok... pedig akarok tényleg, de ezt aki nem éli át önmaga, nehezen érti. Ami természetes, mert hiszen én sem értettem előtte, csak némi képet kaptam róla... Az Útról, amin ma már rengetegen végigsétáltak (vagy ha nem is végig, akkor csak egy részén). S, azt hiszem merem állítani, hogy csak azok tudják igazán mi ez a szavakkal ki nem fejezhető érzés, akik ezt maguk átélték... gyalog, 8-10 kilós hátizsákkal, hát,- váll,- és lábfájdalmakkal és leginkább mindazzal a lelki, szellemi utazással, amit napról-napra éreztünk egyenként vagy együtt...

Én, a magam részéről már évek óta terveztem... akartam... vágytam rá. Nem tudtam én sem, hogy mire igazából, mert erre felkészülni nem lehet (legalábbis nem eléggé). Annyit tudtam csak és éreztem kb. 4 éve minden tavasszal és ősszel, hogy mennem kell… látnom kell… éreznem kell. Azt, amit előtte mindenhol csak hallottam, olvastam, láttam képeken, filmekben. Nyilván kerestem is a különböző könyveket, internetes oldalakat, történeteket, amelyeket azok írtak, akik végigsétáltak ezen a csodálatos úton, de mivel véletlenek nincsenek, így gondolom, nem kell mondanom, hogy mindennek ellenére is folyamatosan „szembejött” velem a híres Szent Jakab zarándokút… Így, vagy úgy, de évről-évre egyre mélyebben és erősebben érett bennem az elhatározás, hogy elinduljak. Aztán 2012. január 1-jén, az év eleji nagy meditálásom közben a nagy éves célok közé (az ún. wishlist-re) ezt is felírtam. Viszont tudatosan ezzel együtt eldöntöttem azt is, hogy nem fogok rágörcsölni, mert ha ott a helyem, úgyis ott leszek. Akkor, amikor annak eljön az ideje.

Január 3-án aztán Orsikám kerekedik születésnapján beszéltünk telefonon, amikor is (egészen véletlenül nyilván) a kérdésemre, hogy „mit kapott a férjétől ajándékba” azt válaszolta, hogy „1 hónap felmentést a háztartás, gyereknevelés és egyéb kötelezettségek alól + ezzel együtt egy utazást Spanyolországba, az El Camino-ra... hogy találja meg önmagát”...

A következő párbeszéd zajlott le ezek után köztünk:

H: "Na, neeee! Nem hiszem el, pont 2 napja határoztam el sok év után, hogy idén elmegyek és végigcsinálom én is!"

O: "Nem mondod?!? Te voltál az első ember, aki eszembe jutott... hogy Neked is milyen jót tenne..."

S, ezzel el is indult a "felkészülés" arra, hogy "új életet kezdjek"... mert ezzel bizony elindul valami, ami aztán folyamatosan az indulás első percétől kezdve visszafordíthatatlanul és kitörölhetetlenül beleivódik a lélekbe, az életbe!

Azt hiszem a telefonbeszélgetésünk után már biztosak voltunk mindketten abban, hogy együtt fogunk menni, de persze kimondatlanul tudtuk azt is, hogy csak és kizárólag önmagunkért, s úgy ahogy nekünk az a legjobb... ahogy belülről, attól a bizonyos belső hangtól vezérelve érezzük, csak úgy teszünk mindent.

Teltek-múltak a szokásos hétköznapok, a szokásos napi rutinnal (ekkor én még egy rendezvényszervező cégnél dolgoztam, amit nem annyira szerettem, tehát alapvetően ez az elválás vagy lezárás tudtam, hogy nagy fájdalmat nem fog okozni) és egyre közeledett az április, amikor is le kellett foglalni a jegyeket az utazáshoz (ahhoz, hogy május 7-én indulni tudjunk) és emellett meg kellett hoznom nem először az Életemben, nem egyszerű döntéseket...

Minden nap ezen agyaltam. Hogyan, mikor, milyen feltételekkel, milyen módon tudom ezt az álmomat megvalósítani úgy, hogy "mindenki jól járjon". Egy dologban voltam biztos, hogy ha ezt egyszer meglépem, az csakis úgy történhet, hogy "mindent felégetek" magam mögött ami a múltamat és az addigi életemet jelentette. Úgy szerettem volna felülni a repülőgépre és azzal a tudattal (lelki nyugalommal) akartam sétálni Spanyolországban minden nap, hogy nincs bennem az a "stressz", hogy mi vár rám, ha visszamegyek a munkahelyemre vagy hogy van egy albérlet, ami miatt muszáj hazajönnöm... Nem is tudtam már jó ideje, hogy valójában hol (földrajzilag) akarok élni... Budapest? Vidék? Magyarország egyátalán vagy külföld??? Azt viszont tudtam és leginkább éreztem nagyon tisztán, hogy ez így ebben a formában nem jó. Nem vagyok nyugodt, nem vagyok boldog, már rég nem önmagam vagyok...

Felmondtam a munkahelyemen, kiköltöztem a lakásból, elmondtam a szüleimnek és a hozzám legközelebb állóknak, hogy mire készülök és szinte az utolsó pillanatban (2 héttel az indulás előtt) lefoglaltam a repülőjegyeket. Elkezdtem végiggondolni, hogy mit kell beszereznem (ruha, cipő, hátizsák, egyéb) és leginkább lélekben is próbáltam egyre jobban hangolódni az előttem álló 820 + 90 kilométerre. Mindenki kérdezte, hogy akkor most edzek erre vagy hogyan készülök fizikailag? Hát, én nem edzettem többet emiatt, mint amennyit már évek óta rendszeresen, tehát igazából ettől a részétől nem féltem. Bár tény, hogy túrázni kb soha nem  túráztam, se nem sétáltam  sokat (direktben)... gondoltam a futás mint rendszeres sport az életemben elegendő lesz erre az útra is...

Május 7-én aztán hajnalban elindult a Camino és vele együtt én is... illetve rajtam kívül a 10 kilós hátizsákom, ami már akkor iszonyatosan nehéz volt, amikor még csak 5-10 percekre kellett felvenni... elképzelni se tudtam (és senki, aki el nem indult az első kilométereken), hogy milyen (fájdalmas) érzés lesz ezzel napi 7-8 órát / 25-30 kilométert gyalogolni. Ekkor még itthonról mi úgy terveztük, hogy maximum ennyi kilométert teszünk meg naponta, ezek alapján készítettünk egy "menetrendet", és beosztottuk az előttünk álló 37 napot lépésről-lépésre (szó szerint:))...

Már maga az utazás tele volt izgalommal - mint amikor régen osztálykirándulásra mentünk, kb ugyanaz az érzés volt bennem, annyi különbséggel, hogy ott nagyjából tudtam mire számíthatok, ellenben ezzel az Úttal... de azt hiszem ez így volt a legjobb, mert lehet nem mertem volna elindulni, ha tudom "mivel jár"...

Először is Budapest - Barcelona utat tettük meg repülővel, ahol aztán volt néhány óránk a buszos továbbutazáshoz Pamplona-ba. Körülnéztünk hát kicsit - hátizsák nélkül természetesen:)

 

A bikafuttatás "otthonában" töltöttük első éjszakánkat, az első Albergue-ben (így hívják a Camino összes kis szállását, ahol Mi, zarándokok megszállunk, X kilométer után).

 

 

Köztudott, hogy minden Albergue este 22 órakor bezárja kapuit és senki se ki, se be másnap reggel 7 - fél 8ig... Nos, mi 22 óra után 5 perccel kopogtunk be az ajtón (kisebb stressz volt azért belül, hogy vajon rögtön az első éjjelt az utcán kell-e töltenünk vagy adnak néhány üres ágyat), de szerencsére (illetve valószínűleg annak köszönhetően, hogy egyetlen egy zarándok aludt aznap ezen a szálláson, így kellett a pénz:)) beengedett minket az "ügyeletes recepciós". Egy "gyors check-in" után elfoglaltunk négyen egy szobát (ekkor még velünk volt egy magyar és egy román fiú), zuhany, alvás... mert másnap reggel 9-kor indultunk egy privát kis busszal St. Jean Pied-de Port-ba (Franciaország), ahonnan az igazi nagy El Camino és vele együtt a 820 kilométer indul. A cél: Santiago de Compostela, Spanyolország volt.

 

 Május 9-én, reggel 8 órakor megtettük az első lépéseket az Úton és "meg se álltunk" a csodálatos Santiago Katedrálisig...

Azt azért érdemes itt megjegyezni, hogy az első éjszaka meglehetősen viccesre sikerült, leginkább mert fogalmunk sem volt, hogy miről is fog szólni az előttünk álló 35 nap. Gondoltuk, majd nyugodtan 7 körül felkelünk minden nap, reggelizünk, összeszedjük magunkat és megindulunk... na, ehhez képest nem nagyon aludtunk (konkrétan mindenki horkolt a szobában rajtunk kívül és este 10-kor valóban lefeküdtek aludni) és nyugodtan se tudtunk elindulni, mert fél 8-kor már úgy rugdostak ki minket a szállásról. Itt nem viccelnek kérem, a fél 8 az fél 8 és bezárják egészen délután 13-14 óráig az ajtókat, hogy amire beérkeznek az aznapi zarándokok kitakarítsanak, rendet rakjanak...

Tudni kell azt is, hogy van egy (vagyis több, de ez kifejezetten meghatározó) nagyon fontos "üzenete" ennek az útnak, amit ugye hivatalosan Szent Jakab Zarándokútnak hívnak, amit bizonyít az is, hogy tényleg MINDEN városban/faluban van egy (minimum) katedrális/templom... Hihetetlen hatással van még azokra a zarándokokra is, akik kézzel-lábbal ellenkezve kizárólag "turistaként" sétalnak végig az úton. Egész egyszerűen NEM tudja senki "megúszni" azt a testi-lelki tisztulást, amit fentről adagolnak folyamatosan, végig, lépésről-lépésre... Csontig hatoló érzés, koronacsakrán be-talpig minden porcikámon éreztem nem egyszer "őket"...

Az első nap, ami a Pireneusokon keresztül vezetett Roncesvalles-ig, kb 30 km kőkemény, hegymenet felfelé volt. Mi ezt nagyjából 8 óra alatt tettük meg, ami annyira nem is számított átlag alulinak így elsőre... a természet, a látvány minden fájdalmat felülmúlva nyilván sokkal nagyobb hatással bírt.

 

Szóval ott tartottam, hogy fontos "üzenet"... ez az Út, ez a 820 + 90 kilométer egy ember (MI magunk) életét öleli fel a következő felosztásban:

 

St. Jean Pied-de Port - Roncesvalles: SZÜLETÉS

Roncesvalles - Logrono: KISGYERMEKKOR

Logrono - Burgos: TINÉDZSERKOR

Burgos - Leon: FELNŐTT KOR

Leon - Ponteferrada: ÉRETT KÖZÉPKOR

Ponteferrada - Santiago de Compostela: ÖREGKOR

Santiago de Compostela - Finisterre: ÚJJÁSZÜLETÉS

 

Hát így, ebben a sorrendben, ebben a felosztásban megyünk, Mi zarándokok végig ezen az Úton. Mindenki a SAJÁT útján, a saját életét "újra" átélve, addig a korig, amelyben ott, akkor éppen tart. Tudom, hihetetlenül hangzik annak, aki nem tud sokat az El Camino történetéről, de még annak is, aki tud, csak nem ment még végig rajta. Nekem pontosan ugyanilyen "durva" volt megélni ezt az egész lélekutazást, amit egyébként Mindenkinek (de legalábbis nagyon sok embernek) csak ajánlani tudok, illetve akár  kötelezővé is tennék egy bizonyos kor (érettség) felett.

Az ütemezésre nincs szabály egyébként. Ki mennyit bír vagy akar egy nap alatt sétálni. Azt kell figyelni és előre megtervezni, hogy hol szeretnénk tölteni az éjszakát, s hogy ott azon a településen van-e és leginkább hány fős szállás. Erre van többféle könyv (ún. guide book), ami egyrészt ötletet ad egy-egy napi távolságra, másrészt felsorolja az összes szállás lehetőséget, éttermet, kávézót, víz szerző helyet és nem utolsó sorban "előre bocsátja" a következő szakasz(ok) nehézségi fokát is - hegymenet, völgymenet, sík terület, stb...

Mi ezt a könyvet használtuk, ami egyébként itt-ott nem teljesen fedte a valóságot és a feltüntetett 30 kilométeres szakasz helyett 42 kilométert kellett megtenni, hogy elérjük az aznapi célunkat... igen, ez néha nem esett annyira jól ott, akkor:)

 

A következő távolságokat tettük meg mi, 28 nap alatt St. Jean Pied-de Port és Santiago de Compostela között:
-1. nap (május 7.) Budapest - Barcelona - Pamplona
0. nap (május 8.) Pamplona - St. Jean Pied-de Port

1. nap (május 9.) St. Jean Pied-de Port - Roncesvalles: 28 km

2. nap (május 10.) Roncesvalles - Zubiri: 27 km

3. nap (május 11.) Zubiri - Cizur Menor: 28 km

4. nap (május 12.) Cizur Menor - Puente la Rena: 21 km

5. nap (május 13.) Puente la Rena - Estella: 23 km

6. nap (május 14.) Estella - Torres del Rio: 30 km

7. nap (május 15.) Torres del Rio - Logrono: 28 km

8. nap (május 16.) Logrono - Najera: 31 km

9. nap (május 17.) Najera - Redecilla del Camino: 31 km

10. nap (május 18.) Redecilla del Camino - Villafranca de Ocra: 30 km

11. nap (május 19.) Burgos - pihenő nap

12. nap (május 20.) Burgos - Hontanas: 32 km

13. nap (május 21.) Hontanas - Boadilla del Camino: 30 km

14. nap (május 22.) Boadilla del Camino - Carrion de los Condes: 32 km

15. nap (május 23.) Carrion de los Condes - San Nicolas: 40 km

16. nap (május 24.) San Nicolas - Reliegos: 43 km

17. nap (május 25.) Reliegos - León: 26 km

18. nap (május 26.) León - Hospital de Órbigo: 42 km

19. nap (május 27.) Hospital de Órbigo - Astorga: 20 km

20. nap (május 28.) Astorga - Riego de Ambrós: 43 km

21. nap (május 29.) Riego de Ambrós - Villafranca del Bierzo: 32 km

22. nap (május 30.) Villafranca del Bierzo - Ó Cebreiro: 38 km

23. nap (május 31.) Ó Cebreiro - Samos: 34 km

24. nap (június 1.) Samos - Ferreirós: 31 km

25. nap (június 2.) Ferreirós - Palas del Rei: 33 km

26. nap (június 3.) Palas del Rei - Arzúra: 30 km

27. nap (június 4.) Arzúra - Monte de Gozo: 36 km

28. nap (június 5.) Monte de Gozo - Santiago de Compostela: 4,7 km
29-30. nap (június 6-7.) Santiago de Compostela
31. nap (június 8.) Santiago de Compostela - Finisterre
32. nap (június 9.) Finisterre
33. nap. (június 10.) Finisterre - Santiago de Compostela
34. nap (június 11.) Santiago de Compostela - Barcelona
35. nap (június 12.) Barcelona - Budapest

 

 

Az utolsó napon (28.) gyakorlatilag csak besétáltunk teljes nyugalommal, fájdalom nélkül a Katedrális elé. Ez azért nagyon jó érzés volt. Kb. mint amikor az államvizsgán maximálisan szerepelsz, vagy a futó versenyen erődön felül teljesítesz, de érzed, hogy még mindig van 4..3..2..1 km.. majd már csak 100 méter és beérsz... Igen, a libabőr itt is jelen volt tetőtől-talpig (ahogy egyébként szinte minden nap minimum egyszer a séta közben is)...
Viszont ezzel egy időben azt (is) éreztük, hogy nem akarjuk abbahagyni, nem bírunk megállni, hiszen most már "ez az életünk". Ezek a mindennapjaink, a napi programunk, a jól bevált forgatókönyv és ez így van jól. Persze azt is tudtuk jól, hogy ez "csak" egy kedves álomvilág, amiben nem maradhatunk örökké - sajnos...

 

Azt hiszem nagyjából a 6. napon éreztem azt menet közben, egyedül sétálgatva, zenét hallgatva, elgondolkozva és a természetben gyönyörködve, hogy Életem eddigi egyik legjobb döntése volt "mindent feladni" és ezt átélni. Nyilván az indulás előtt is (amikor már a jegyek megvoltak és már fel is mondtam mindenhol, ahol "kellett") és az első 5 napon szintén újra meg újra eszembe jutott, hogy vajon ez most egy jó lépés-e... hogy lehetek ilyen hülye, mire számítok ott Spanyolországban, mi fog változni azzal, hogy "elmenekülök 1,5 hónapra az Életem elől", stb... hmm, mondták is többen egyébként, hogy azért nem kell elmenni ilyen messzire, hogy "megtaláld önmagad", ha igazán ügyes vagy, ez itthon is sikerül... Nos, lehet, hogy így van... én mindenesetre ha valamit nagyon akarok és ennyire régóta, akkor általában meghallgatom a véleményeket, elteszem őket oda, ahova úgy érzem helyük van... s ezzel párhuzamosan azt teszem, amit a szívem (az ún. intuícióm) diktál...

 

 

 

"Megy az ösvény, menj tovább!

Kezemen szögek sebe élesen.

Nem látod, hogy vérezem?

Ne nézz hátra, lépegess csöndesen.

S imádkozz, akárcsak én, hogy legyen kegyelem,

mert se Neked, se Nekem..."

/Frederico Garcia Lorca - Találkozás részlet/

 

Egy másik nagyon fontos "üzenet" vagy ez inkább már szabály a Camino útjára lépőknek, hogy SOHA, semmilyen oknál fogva NE FORDULJ vissza és NE MENJ visszafelé az Úton! Mindig csak előre, követve a sárga nyilakat és az ún. fésűkagylót. Nincs többé múlt, csak a MA van és az előttünk álló jövő. A cél előttünk van, nem mögöttünk, tehát ha valamiért már eljöttünk valahonnan és lezártunk valamit a múltban, azt jelenti nincs rá szükségünk többé (még ha ez fájdalmas is ott, akkor)... ennek értelmében, akkor miért is fordulnánk és mennénk visszafelé??? Csak előre és felfelé:)

 

 

"Utad és utam vezessen egyre csak felfelé,

Mindig mögötted fújjon a szél,

Arcodon érezd a nap melegét,

Tudom, találkozunk mi még,

Hordozzon addig Isten a tenyerén."

/Kelta Áldás/

 

Egyébként arra is rájöttem menet közben - főleg amikor több napon keresztül a Meseta egyhangú, egysíkú útját jártam (Burgos és Astorga között), hogy sokkal jobb hegyre mászni, felfelé menni. Erőt adott és motivált, mert minden erőmre szükség volt ahhoz, hogy felérjek a csúcsra. Nehéz mindent szavakkal leírni, elmesélni azt, amit ott a testemben, lelkemben, szívemben éreztem napról-napra, kilométerről-kilométerre, lépésről-lépésre. Azt éreztem minden reggel hajnali 6 órakor, amikor fel kellett újra venni a 8 kilós hátizsákot, a túrabakancsot, a "játszós" ruhát és elindulni az aznapi útra, mintha "harcba indulnék"... legalábbis a testemmel biztos, hogy harcot vívtam minden nap.
Nagyjából a 3. kilométernél kezdtem el azt érezni, hogy jó, most végre már beállt egy bizonyos helyzetbe a testem (főleg a hátam/vállam/lábam), amiből ne zökkentsen ki semmi és senki az aznapi 30-40 kilométer vége előtt. Rosszabb is volt megállni egyébként sokszor, amikor csak mentem-mentem, láttam ahogy "fogynak" a kilóméterek és gyakorlatilag nem éreztem már semmimet... egészen addig, amíg meg nem álltam, le nem ültem, be nem értem az aznapi célba (a szállásra). Abban a percben, amikor már nem a "nordic walking" csodálatos és jótékony hatását élveztem menet közben, el kezdett kiengedni a testem... minden porcikám elkezdte visszanyerni eredeti formáját és leginkább funkcióját:)
DE! Higyjétek el, mindennek ellenére is élveztem minden másodpercét és bár a fizikai fájdalom tényleg folyamatosan és mindvégig velem volt, s el nem múlt... csak egyszerűen semmivé vált amellett az óriás adag lelki béke, nyugalom, tisztulás mellett, amit átéltem.

Én alapvetően azt gondolom és gondoltam, hogy nem vagyok durván vallásos ember, bár nagyszüleim/szüleim révén lehetnék ("kellett volna"). Itt, ezen az úton viszont, ahogy a katedrálisok, templomok, fények, hihetetlen csodák folyamatosan "keresztezték" az utamat, rájöttem, hogy nagyobb hatással vannak rám az Égiek, mint hittem... Az egyik kedvenc kis templomom Vienna nevű helyen volt, ahova nem is akartam először bemenni, de ahogy a déli pihenőnk közben kívülről nézegettem, azt éreztem, hogy "hív"... be kellett mennem... abban a percben, ahogy beléptem az ajtón és előre sétáltam az oltárhoz, megszólalt az orgona... és "megjelent a nagypapám" az ablakokon át beszűrődő fénnyel együtt...
Minden nap "megjelent" valaki mellettem/bennem, ahogy sétáltam. Egyszer csak jött egy belső hang (tőle), egy emlék (vele), egy kép (róla/rólunk), de olyan is volt többször, hogy éppen rágondoltam és jött egy SMS tőle...:)

Aztán ott van egy másik nagyon fontos állomás. Azt hiszem erre Minden zarándok már az indulás előtt készül és amíg el nem éri, folyamatosan csak gyűjti az erőt, a gondolatokat... Írjuk a hosszabb-rövidebb leveleket, listákat, hogy a nagy vaskeresztnél (Cruz de Ferro) aztán letehessünk mindent, ami a múlt, ami már nem része az életünknek, amit csak cipelünk magunkkal a hátunkon, vagy a lelkünkben gyerekkorból vagy akár előző élet(ek)ből... Itt, ennél a pontnál a kővel/kövekkel (mint szimbólum) együtt ezeket is letesszük és magunk mögött hagyjuk Örökre!

Elég kemény nap volt ez. Iszonyú meleg volt már napok óta - hiába keltünk 5.30-kor és voltunk úton már 6.00-kor (ja igen, mert a 8. naptól kezdve MINDEN nap hajnali fél6-kor keltünk és 6-kor indultunk), 11 óra körül a kánikula, a "hegymászás", az apró kavicsokon való sétálás lefárasztott minket rendesen és volt, hogy kilométereken keresztül csak a fülünkben szóló zenével, a természettel és a kis gondolatainkkal voltunk elfoglalva. Ezt a napot mondjuk különösen "vártuk". Azért teszem idézőjelbe ezt a szót, mert hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy nem fájt és nem volt nehéz egyes emberektől, helyszínektől, múltbeli eseményektől elválni és végleg búcsút venni... ez mindig nehéz (a sima hétköznapokon is), de meg kell tenni és helyet kell adni az újnak, a jobbnak, a szebbnek, az értékesebbnek, a jövőnek!
S, hogy "bizonyítsam" azt, hogy az Égiek valóban MINDEN lépésünket vigyázzák ezen az Úton, íme egy fénykép, amit a vaskereszt melletti pázsiton fekve készítettem. Felértünk a hegy tetejére (nem emlékszem pontosan, hogy hány kimóméreten át haladtunk csak és kizárólag felfelé, de nagyon sok volt és fárasztó, erre emlékszem:)), hanyatt dobtam magam a fűben, felnéztem az égre és azt mondtam: "KÖSZÖNÖM, hogy idáig eljutottam és hogy mellettem vagytok! Kísérjétek utamat továbbra is..." - Na, és akkor "a felhők válaszoltak is" abban a percben...

Egy nappal később aztán egy másik fontos "tehertől" (szimbólum, ha úgy tetszik) szabadultam meg... 2011. szeptember 25-én kaptam a pránanadi 5-ös tanfolyam végén egy karmafonalat a jobb csuklómra. Az volt az "üzenet", hogy amint megoldok egy meghatározó karmikus feladatot az életemben, a fonál elszakad. S, ha ez megtörténik el kell égetni, úgy, hogy szinte láthatatlan hamuvá váljon... nekem végül 2012. május 29-én itt, Spanyolországban, az én Szent Jakab utam kellős-közepén szakadt el a karmafonál... hát elégettem!

A rengeteg menetelés és lélektisztulás mellett azért természetesen volt időnk és energiánk élvezni a spanyol borokat, kajákat is... igyekeztünk megnézni minden nevezetességet, érdekességet és "begyűjtöttünk" néhány jóbarátot is útközben...:) Sajnos, volt, akivel egyszer csak nem találkoztunk többet, s azóta se tudunk egymásról semmit. Ugyanis ezek az ismeretségek egy ideig (bizonyos kilométerig egészen pontosan) "csak" jönnek-mennek... eszünkbe se jut, hogy azonnal telefonszámot vagy e-mail címet cseréljünk, hiszen gondoljuk úgyis találkozunk még (előttünk van 6-700 km)... Viszont, ha "nem kell" többször találkoznunk, ez az Út elrendezi azt is - akár egy életre...
Néhányan azonban fontosak voltak, lettek, maradtak...

Péter - Letenye, Magyarország (a legzárkózottabb, de leglazább barátunk:))

 

 Mario - Brescia, Olaszország (a legérzékenyebb lélekbúvár "Apukánk":))

Ági - Paks, Magyarország. Igen, azt hiszem ez a "véletlen" találkozás Logrono-ban volt a leghihetetlenebb... Ő Ági, aki Pakson él, ugyanabban az utcában, ahol a szüleim élnek (és ahol én is éltem hosszú évekig) és egyébként közvetlen szembeszomszéd. Gondolom, mondanom sem kell, hogy "csak egy kicsit" lepődtünk meg, amikor megláttuk egymást az első "közös" szálláson...:)

Scotty - New York, USA (a legcukibb és legjobb lábmasszőrünk:))

 

Jeffy - San Francisco, USA (a legtöbbet beszélő és gitározó/énekelő stand-up komédiásunk:))

 

 Éva - Laussane, Svájc (a legviccesebb, legtapasztaltabb "Anyukánk")

 

Roger (Éva férje) - Laussane, Svájc (a legsármosabb - szerinte:))

 

Willi - Svájc/Ausztria (a legbátrabban csajozó:))

 

Eduardo - Boadilla del Camino, Spanyolország (a legkedvencebb szállásadónk:))

 

 Guenther - Frankfurt, Németország (a legbolondabb, de legnagylelkűbb "kutyaidomár":))

 Pablo - Spanyolország (a leggyorsabban sétáló és leghangosabban horkoló -72 éves - "Nagypapánk":))

Lynne és Charles, bal szélen - Spanyolország (a legszerelmesebb Camino-n összeházasodó párocskánk:))

"A boldogság azokra vár, akik olykor sírnak,

Akik olykor szenvednek...

Akik keresnek...

Akik várnak...

Mert csak ezek az emberek tudják becsülni azt, ami van,

Kiknek az életük, ezekkel a kövekkel van kirakva..."

Nem volt egyszerű és még csak egyenes sem az Út - Camino előtt se, közben se és utána se. Én viszont vállaltam azt is, ha szenvedtem; ha sírtam; ha kerestem, de nem találtam; ha vártam akkor is, amikor tudtam, hogy hiába... volt idő, amikor menekültem és "hazudtam" magamnak is, mert nyilván az volt a könnyebb út... viszont miután rájöttem, hogy sokkal szebb és jobb érzés, ha szembenézek az életemmel, az igazsággal, illetve a zsákomban cipelt megoldásra váró feladataimmal, akkor "megfogják" a kezem és segítenek dönteni, helyretenni, lezárni, elindítani... "csak" hinni nem szabad elfelejteni és bízni kell mindig, mindenhol az erőmben, önmagamban...
Ha valamit, akkor ezt megjegyeztem egy életre és újra meg újra felidézem azokat a kilómétereket az utamon, amikor azt gondoltam, nem megy tovább. Nem bírom. Le akarok ülni, feküdni akarok és holnap délig meg se mozdulni... de ezt nem tehettem meg, mert a semmi közepén mégsem tölthettem az éjszakát, vizem se volt már, éhes is voltam... hát összeszorítottam a fogam, vettem egy nagy levegőt és tovább sétáltam mindazzal a fizikai fájdalommal, ami az egész testemben érződött... aztán általában ezekben az "utolsó utáni" percekben olyan energiát kaptam, amivel akár 'holnap hajnalig is ébren őrizhettem volna az aznapi álmom'...:)

Megtanultam, hogy nincs lehetetlen és amikor úgy érzem, elég, nem bírom tovább, akkor is meg tudom csinálni, el tudom érni, meg tudom mutatni... 32 év után "lezártam" egy (hosszú) korszakot az életemben és egy 5 hetes (hosszú) sétával "átléptem és elindítottam" egy újat... nagyjából a következő 32 évemet azt hiszem (persze remélem lesz ennél több is:))

Kívánom, hogy éljétek át minél többen azt az érzést, amit úgy hívnak, SZABADSÁG! Amikor így, ilyen körülmények között ki tudsz szakadni a mindennapokból, a taposómalomból, a munkából, a családi kötelezettségek alól vagy bárhonnan, ahonnan úgy érzed menned kell... Menj! Tedd meg! Mondd ki! Érezd át! Add tovább! És hidd el, hogy sikerülni fog!!!

 

 

Milyen volt a hazatérés ezután??? Hogyan lehet egy ilyen út után újra "felvenni a harcot" az Élettel??? Ezt is le fogom írni, mert nagyon szép, de egyben nem egyszerű folyamat a "visszatérés" sem... de ez még zajlik, még nem került minden mozaik kocka a helyére (bár már egyre teljesebb a kép:)). Ez az év mindenképpen tartogat még olyan fordulatokat és eseményeket, amelyeket először meg szeretnék élni, de leginkább megérteni és majd miután összeállt a kép, beszámolok arról is, hogy mi történt Camino után és azóta...

"Az életben eljön az idő, amikor nem marad más hátra, minthogy a saját utunkat járjuk.

Az, az idő, amikor meg kell valósítanunk álmainkat.

Az, az idő, amikor végre ki kell állnunk saját meggyőződésünkért.

Épp a legnagyobb kétségek között van esélyed arra, hogy megtaláld igazi önmagadat.

Ahogy az álmok akkor lesznek valósággá, amikor a legkevésbé sem számítasz rá,

s úgy adódnak válaszok azokra a kérdésekre is, amelyeket nem tudsz megoldani."

/ Sergio Bambaren /